A törvényen kívüliség és a művészeti piac kényszerei között:

Bakos Tamás felfedezése

Egy osztrák-magyar mese.

Robert Sommer

Az élet néha meseszerű fordulatot vesz. Bakos Tamás 1976-ban született. Tizenhárom éven keresztül élt a magyar főváros utcáin és aluljáróiban. Egy bécsi galériatulajdonost lenyűgözték alkotásai, azok minősége és terjedelme. Azóta egy hajléktalannal kevesebb él Budapesten.

Peter Weibel művész, kiállítási kurátor és elméleti ember a művészet és a médiák területén, az Osztrák Rádió és Televízió (ORF) kulturális magazinjában hangot adott

véleményének, miszerint a művészek többsége a „piac cinkosa". Bakos Tamásra – a mellékutcáról érkezett festőre – ez igaz is, meg nem is.

Egyrészt cinkos, mert felfedezése óta a művészeti piaci gépezetében él, melybe bécsi barátai jóindulatúan betuszkolták. Az „istenítéséért" a következő személyek felelősek: a már régóta Bécsben élő lánytestvére, Anna, Walter Famler kiadó és az Alte Schmiede („Régi Kovácsműhely") igazgatója, valamint Benedict Onyemenam, egy afrikai származású galériatulajdonos, akinek a Herz von Afrika („Afrika Szíve") nevű, a bécsi belváros központjában lévő galériájának pincéje átmeneti alkotóműhelyként szolgált a magyar művésznek. Ha valaki megérkezik a művészeti piac pincéjébe várhatóan és szinte kötelezően bekövetkezik körülötte a felhajtás. Csupán egy kedvező prognózis elegendő volt ahhoz, hogy  Bakos Tamás -névtelenségét megőrizni kívánó - pártfogóra találjon, aki a Magyarorszáról érkező vendégnek egy évig biztosított lakást Meidlingben, eladható képek ellenértékének fejében.

Másrészt az alkotó életének utolsó 13 éve teljesen a piac mellett haladt el, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy kisméretű képeit valamikor 1000 forintért adta el.  Ebből az életből a szó szoros értelmében hiányzott a négy fal egy olyan európai nagyvárosban, ahol a hajléktalanokat a törvény még kevésbé védi és még elátkozottabbak, mint Bécsben.

Persze ez az élet, melyet a piactól távol élt ismét egy olyan téma, amely érdekes lehet a piac számára, valamint táplálhatja az azt kísérő, művészeti diszkurzussal teli mámort. Még azoknak is, akik nem jártasak a művészeti piac dolgaiban, érzékelniük kell a következő dilemmát: Ha szétválasztjuk egymástól a művészetet és az alkotó különc életét, akkor a műre való fókuszálás értelmében nem csapunk nagy hűhót Bakos Tamás városi csavargó arányaiból, lemondunk egy látványos, egyedi jellemzőről, amely több figyelmet biztosítana számára. Egy lehetséges menedzsernek – még akkor sem, ha Bakos Tamás a saját maga menedzsere lenne – nem adatik meg az, hogy elmesélje a Maugli legenda modern változatát: Egy „talált gyermek" történetét, aki 13 évig boldogan és felfedezetlenül élt Budapest nagyváros dzsungelében, amíg Bagira a párduc (azaz Walter Famler; elsősorban neki

köszönhető az, hogy a világnak megadatott az esély, hogy megismerje és megértse Bakos Tamást) szelíd erőszakkal kicsalogatta a vadak világából a civilizációba.

Az ilyenfajta elbeszéléseknek köszönhetően már sok művészeti alkotásnak nőtt az anyagi értéke, és Bakos Tamás is – amennyiben ez ő esetében is működne  – gyakran reflektorfénybe kerülne. De vajon milyen áron? A különc művészként való kategorizálása árán, ami zsákutcának bizonyulhatna számára. Rásütnék a „képzetlen", az „autodidakta" jelzőket. Ebben az esetben művészete az art brut közelébe kerülne.

Bakos Tamás számára az art brut egyáltalán nem fekete folt. Még nem sok ideje élt Bécsben, de már el is látogatott a Gugging Múzeumba. „A guggingi festők nagy hatással voltak rám" - mondja a magyar vendég. „Ami a saját művészetemet illeti, visszautasítom az ilyenfajta megbélyegzést, nem vagyok semmilyen –izmusnak a híve, ha pedig körül kellene írnom a festészetemet, akkor azt mondanám: A képek a reakcióm arra, amit látok, kifejezik az életem során tapasztaltakat. Ami még a képeim alapján megállapítható: nincsenek gátlásaim azokkal az anyagokkal szemben, amelyekre festek." Bakos Tamás olyan műalkotásokat mutat nekünk, amelyeket fekete kartonra festett. A kartont az utcán találta. „Úgy gondoltam, hogy nincs esélyem arra, hogy akadémiai képzésben részesüljek, ezért a gasztronómia felé fordultam. Ám autodidaktizmusom nem azt jelenti, hogy mások művészete nem hatott rám. Az iskolai rajztanárom nagy benyomást tett rám, és még fel tudnám sorolni jó néhány magyar művész nevét is …"

Bakos Tamást a művészetet kedvelők és művészeti közvetítők körében megbecsülik. Ennek köszönhetően, valamint az első meglepetésszerű képeladások hatására kedvet érzett, hogy új fejezetet nyisson az életében. „Magyarországon hajléktalannak lenni egyáltalán nem szórakoztató dolog." A világ legtermészetesebb dolgaként mesél el két történetet, amelyek megmutatják, milyen veszélyes Budapesten csőlakóként élni. Egyszer alvás közben meglepte egy csapat, és addig rugdosták, amíg végül eltört a lába. Egy másik alkalommal pedig rálőttek egy közeli ablakból. Életveszélyesen megsérült. Egyik esetben sem került sor eljárásra, és nem ítélték el a tetteseket. A vállrándítás, amellyel Tamás meséli a történteket, egy pszichológusnak nagyon sokat mondana.